Hétvége, szikrázó napsütés, csend. Röviden így tudnám összefoglalni az elmúlt hétvégét, amit Petivel Révfülöpön töltöttünk. Hihetetlen kikapcsolódást és feltöltődést jelentett az a pár nap, amit teljes nyugiban éltünk át. Annyira sikerült ellazulni, hogy a harmadik nap végére Peti már nem is foglalkozott azzal, hogy fel van-e töltve a telefonja, vagy nem. Egyszóval minden szuper volt, leszámítva egy "apró" affért. Történt ugyanis, hogy egyik reggel nem a megszokott madárcsicsergésre ébredtem, hanem valami fülsiketítő sivításra. Rohanok ki és mit látok? Egy körülbelül másfél méter hosszú kígyó (mint később megtudtam erdei sikló) - rátekeredve kismadárkáink fészkére - éppen reggelizett. A menü fiókákból állt. Elevenen felfalta őket, és mikor jóllakott szép komótosan távozott.
Nem hittem a szememnek, és teljesen kiakadtam. Egyrészt sajnáltam a fiókákat, másrészt pedig egyszerűen szavakkal sem lehet kifejezni mennyire undorodom a kígyóktól. Számomra alantasabb lények nem is léteznek a Földön. Azóta sem tértem magamhoz, és ráz a hideg, ha az esetre gondolok. Mondhatnánk, hogy ez a természet rendje, de én ezt akkor sem tudom elfogadni. Ki kéne irtani az össze csúszómászót!
Nem hittem a szememnek, és teljesen kiakadtam. Egyrészt sajnáltam a fiókákat, másrészt pedig egyszerűen szavakkal sem lehet kifejezni mennyire undorodom a kígyóktól. Számomra alantasabb lények nem is léteznek a Földön. Azóta sem tértem magamhoz, és ráz a hideg, ha az esetre gondolok. Mondhatnánk, hogy ez a természet rendje, de én ezt akkor sem tudom elfogadni. Ki kéne irtani az össze csúszómászót!
